Sok éve ennek, jaj de régen, mondhatnám úgyis: hajdanán;
egy borzas kisfiút a képen, pont így becézett nagyapám;
és fűnek-fának elmesélte, hogy nálam nincsen szebb gyerek;
és dolgozott, sosem henyélve, hogy nála sokkal több legyek.

Ő életében hajlongott sokat, és mást se tett, csak szolgált másokat.
És nyár és ősz, és tél jött, sok tavaszra, de életének nem volt semmi haszna.
Sok gondja közt csak egy volt a remény, hogy életem majd másként élem én.
A képem nézte és büszkén mondta rám: te boldogabb leszel, kis unokám!

Hány évtized múlt el mögöttem, örömtelen és sótalan;
a kenyerem javát megettem, s csak tűrtem egyre szótalan;
hány aljas fráter rámkiáltott, hány semmi ember rángatott;
hogy untam azt a rossz világot, mit nagyapám énrám hagyott.

Én életemben hajlongtam sokat, és szolgáltam csak egyre másokat.
És nyár és ősz és tél jött sok tavaszra, s az életemnek nem volt semmi haszna.
Csak egyben bíztam, mint már annyian, hogy boldogabb lesz lányom vagy fiam.
De tudva jól, a semmit kergetem, csak szánni tudtam minden gyermeket.

És ha most egy kis képre nézek, sok régi dolgot szégyelek;
de egy kis büszkeséget érzek, s nem csak azért, mert szép gyerek;
de mert tudom, hogy két kezemmel, az ő jövőjét védhetem;
s hogy végre megtelt értelemmel, az életünk s az életem.

Ő mások előtt nem hajlong soha, az ő élete nem lesz mostoha.
Mert nyár és ősz és tél jön sok tavaszra, és életének egyre TÖBB a haszna.
Mert bizonyság már, nem csupán remény, hogy szolga nem lesz ez a kis legény.
A képét nézve, büszkén mondja szám: hogy EMBER lesz az én kis unokám!