Útálom a hétfőt,
mert új hét kezdete.
Imádom azt a Szellőt,
mely viharok gyermeke…

Délelőtt szokatlan csendesség
kígyózik a hosszú téren.
Egy-két kóbor lélek mendegél
rideg beton tengerében.

Kopogó, csoszogó cipőtalpak,
nyiorgó, zörgő villamos,
omladozó szürke falak,
nincs olyan, mi illatos…

A lámpák világítanak még,
de nem lehet látni mégsem.
Munkába siet a nép.
Ajj! El ne késsen!

Álmos tekintetek fürkészik
a kihalt utcákat.
Céljukat mereven keresik,
s nem találják a megoldásokat.

Ködbe burkolózik a Szürkeség,
pára-köppenyt terít magára.
Értelmét vesztett messzeség,
nem lenni határa…

Mintha festmény lenne ez,
mit Hétfő-mester festett meg.
ecsetvonása finoman kegyelmez
az árva léleknek, ki magányosan szendereg.

Majd megszűnnek a fények.
Eloszlik a ködfátyol mindenek felett.
Megindul egy perc alatt az élet.
Újabb Hétfő, s egy örök kezdet…